Nos, elég zűrös 3 héten vagyok túl és nem mondanám, hogy vége, pedig azt hittem.
Van az az időszak az ember életében, amikor muszáj dolgozni. Talán édesanyám munkabírásából és neveléséből adódóan a munka számomra nem 8 órás. A munka addig tart, amíg lehet dolgozni. 
A munka számomra az egyetlen módja, hogy szülői segítség nélkül jövőt építsek.
A munka számomra az, hogy tudom, amíg a kezem, a lábam, az elmém bírja, addig hajtanom kell, amíg fiatal vagyok, hogy öreg napjaimat, már ha lesz, akkor nyugodtan, karosszékemből figyelhessem, ha a Jóisten is kegyes hozzám unokáimat...
Az alapvető probléma én vagyok. Az alapvető probléma, hogy mindig dolgozom... 
Nem tudok tenni ellene, mert ha nem dolgozom, akkor nincs jövőm, sem nekem sem a szüleimnek. Nekem van a világon a legodaadóbb, legnagyobb munkabírású édesanyám. Mindent megtett azért, hogy tanulhassak, mindent megadott nekem, amiért örökké hálás lesz a szívem. A testvérem olyan, amilyen, ő mindig támogatásra fog szorulni, amit legjobb tudásom szerint fogok megadni neki.
Ha nem dolgozom, az ő időskori nyugalmát teszem kockára.
Ha ezt az én ééééletem szerelme nem ismeri be, akkor nincs helye mellettem. Mert fáradt vagyok és nincs se kedvem, se időm vitázni. Nincs.