Nos, nem Weöres Sándor kötet...de úton vagyok. Keskeny úton, ahonnan könnyű lelépni, ahonnan sokan leránthatnak. Hiszek magamban. A jövőben. A szeretetben. Tudom, irtó közhelyes. Utálom is magam azért, hogy ennyire nagy szenvedéllyel tudom megélni ezeket a hirtelen csodákat. Azt mondja mindig a nagymamám, hogy csak arra vigyázzak, hogy ne legyek bezárva, ne építsek magamnak falakat, amiket nem tudok átugrani. Inkább romboljanak le, tapossanak el, de keljek fel százszor is, míg meg nem találom azt az embert, aki majd nem él vissza vele. Az a furcsa helyzet adódott, hogy önként vetem magam az oroszlán karmaiba. Pedig sok barátom az előzmények ismeretében azt mondta ne tegyem, viszont valami láthatatlan hang(hű, ezt nem javítom ki, szép szinesztézia) azt súgta, hogy nekem vele kell lennem. Vele, mert ezt akarom. Lehet, hogy megint csak az időmet pocsékolom, de úgy érzem, hogy más mint a legutóbb. Kezd közel engedni magához, nem fél szeretni, nem fél kimutatni. Jó érzés..mindenkinek kívánom...Legszívesebben magamhoz láncolnám..de ez csak a csillagjegyem miatt van ám : )