Mindig, amikor visszaolvasom a blogot, jövök rá, hogy igenis, majdnem napi szinten kellett volna benneteket zaklatnom az írásaimmal és akkor talán nem egy Öreg halász és a tenger hosszúságú posztot kellene írnom, ilyenkor, amikor, tudjátok, terápiás jelleg.
Azt hiszem, vállalkozást kellene indítanom. amíg prímán segítek barátoknak, lököm a hülye tanácsaimat életről, párkapcsolatról, bizalomról, addig nyilván a saját életemben ezeket nem tudom követni. 
Másoknak megy, ebből kéne megélni. Aztán, hogy én boldogtalan vagyok, nos, az az én gondom, azt az ügyfelek nem látják.
Kicsit bele vagyok merülve az önsajnálatba és telesírom újra a párnám, de legalább a boldogságtól felszedett plusz kilók most lemennek rólam. A nők általában ilyenek, az meg, hogy ezt nem osztom meg senkivel, csak veletek, akik ezt olvassák, az azért van, mert idegenek vagytok. Bár nagyon durva de a blogom látogatottsága 30-50 fő között volt úgy, hogy a barátaim nem tudják, hogy írok. Ez hízelgő. Igyekszem a közeljövőben többet jelentkezni. Reméljük most be is tartom.
Szóval cím: hogyan veszítsünk el....ahogy a nagymamám mondta a telefonban valamelyik nap: kislányom, olyan férfi még nem született meg, aki neked elég jó lenne. Nos, van benne igazság és a férfiak nem annyira viselik jól a kritikát főleg hosszú távon. De ahhoz, hogy értsétek, hogy egy ilyen, lelki alapú szerelem, hogy ment tönkre, ahhoz le kell írnom azokat a hibákat, amiket az én hercegem Moiseur Dantes és én is elkövettem. 
Nem vagyok egyszerű eset. Ezzel már akkor tisztába jönnek az emberek, amikor végigasszisztálnak egy, Évis rossz napot. Iszonyatosan teljesítmény és munkakényszeres vagyok, aki minden szabadidejében dolgozik, aki miden lehetőséget megragad, hogy a családja jusson egyről a kettőre. És így is nagyon nehéz. Harcolni kell minden egyes nap, kivívni a tiszteletet, hogy komolyan vegyen, aztán ha szabadidőm van sem pihenek, hanem feszített idegrendszerrel és rengeteg szeretettel tanítok. Van, amikor úgy érzem, hogy ennyi. Az ágyammal való kapcsolat még belefér az életembe, de vannak olyan napok, amikor ki se kelnék belőle, mert nincs motivációm. Kevés időm van. A barátaimmal szeretek lenni, de azt veszem észre magamon, hogy egyre kevesebbet nevetek. Csak a kistestvéreimmel tudom teljesen elengedni magam és talán Rüszükével. Mással nem nagyon nevetek. Vagy kevesebbet, mint szoktam. Ha esetleg van pszichológus olvasóm és anamnézis nélkül rámhúzza a depresszió szót, megköszönöm, ha ír privátot :) Többet kellene mennem Istentiszteletre, mostanában sokat hallgatok Pál Ferit. Segít. Mindenkinek. Akinek minden szinten rendben van az élete, annak is. Megismertem az én Dantesemet. Iszonyatosan édes volt és sebezhető. És felnőtt mellettem. Egy önbizalommal teli, jóképű, egzisztenciálisan is helyén lévő fiatal férfi lett belőle. Minden nap imádkoztam. Minden nap azért, hogy adjon elég erőt neki az Úristen, hogy felálljon a padlóról. Megtörtént. Életem egyik legnagyobb ajándéka volt. Mert szeretem. Nem mondtam, Iszonyatosan sokat szenvedett mellettem, amiért nem engedtem magamhoz elég közel. Nekem ezzel sokkal nagyobb problémám volt. Máté óta nem megy. Minden lehetséges eszközzel eltávolítottam. Csúnya beszéddel(mondjuk egy férfihoz képest, nagyon mimóza a lelke), nem találkoztunk, mert mindig fáradt voltam. Nem vittem a barátaim közé túl sűrűn, mert féltékeny voltam. Velük akartam lenni és nem akartam azt a szituációt elképzelni, hogy mondjuk sok év után mi szakítunk és a barátaim egy része majd nem mellettem áll ki. Ezt még neki sem mondtam. Meg akartam tartani a privát szférát. Aztán hétvégén este tudtunk találkozni mert a tanulóim szóltak, hogy őket zavarja ha más is ott van, viszont anyuéknak is megvan a saját bioritmusuk, hogy ne kerülgessék őt. Aztán már a végén azt is felhoztam, neki, hogy azért jön este, hogy szex meg alvás. Tudom, hogy nem. És a szex mindig isteni volt vele. Ahogy írom és hallom magam, igazából csodálkozom, hogy ennyi ideig volt kitartó. És mostmár mással beszélget. Több mással, ráadásul szép lányokkal. Azaz csak az egyiket találtam meg. Méltó lesz hozzá, ha úgy alakul. És biztosan egyszerűbb, mint én. Minden férfi a könyebb utat választja. Azt hittem a név kötelez és az én hősöm nem. De 3 hónap. Ennyi küzdelmet bírt. Mi ez egy háborúhoz képest. Elfáradt. Én is. Én most lázas vagyok, ő beszélget. Éjszaka még nem megy az elválás. Nem tudok nélküle aludni. Felhívom. Kedves. Én pedig végtelenül hálás. Ha a közelemben van, nem érzek fájdalmat. De újra hozzá kell szoknom, hogy a levegővétel is fáj. Mert szeretem.
És innentől az ő hibái eltörpülnek. A vezetés, a mindentjobban tudás, a közösségi élet(amit már nem látok, mert letiltotta, hogy lássam, ami nem csoda, mert folyton baszogattam vele), a sokszor kicsinyes sértődés, a fojtás, a mindenbuliban iszom alkoholt, akkor is, ha ettől kiráz a hideg, a meztelen nők posztolása, mikor azt modja engem szeret.Elfáradtam. :(