Nos, visszatérek ide, mert a másik blogszolgáltató felfüggesztette a bejegyzéseim, hogy törölni kell ezt, vagy mi. Ezt pedig nyilván nem töröltem, hisz a lelkem egy darabját tükrözik.

Jó kacifántos pár hónapon vagyok túl és most sem tudom úgy leírni a gondolataimat, ahogy azok pőrén a szívemben vannak, mert talán még mindig akadnak olyanok, akikkel ezt nem akarom megosztani, mégis itt olvasgatnak.

Szóval, úgy néz ki, hogy az én Dantesemmel ennek a szenvedésnek, a se veled se nélküled kapcsolatnak vége. Még akad egy-két tisztázni való, de lehet, hogy az élet vagy idő, hívjuk akárhogy, megoldja, minden beszélgetés nélkül is. 

Képzeljétek, felhívott egy barátnőm, aki egy olyan lapnál dolgozik, amit nekem találtak ki, és megkérdezte, hogy volna e kedvem lelki pár perces írásokat írni. Óckodok tőle és döntésre várat a dolog, hiszen annyi, semmit mondó dolog van már így is a neten, ahogy ez a blog is az :) nem akarok még több szemetet termelni.
Mélyen úgy érzem, hogy ezt nekem találták ki, de van amikor semmilyen szinten nem érzem magam grafománnak.

Ma csak annyit szeretnék kérni a Jóistentől: múljon el az a fájdalom, hogy ne azt kívánjam minden áldott reggel és este, hogy ne ébredjek fel soha többé.

Drágáim!

Nyugi! Nem haltam meg. Viszont, mivel sok olyan kislány és ismerősei olvassák ezt a blogot, akik betolakodnak a magánszférámba, véleményt fomrálnak és az én drága Dantesemnek mondanak szépeket rólam és előszeretettel hivatkoznak az itteni írásaimra, és mivel ÉN nem vagyok olyan mint ők és nem avatkozom közbe, ezért a blogot költöztetem, mert amiket írnék abból nagy hisztik lennének és nekem abból semmi hasznom :D
Aki kéri, privátban megírom neki, hogy mi az új blog címe, Dantes meg úgyis tudja, ha az utolsó autós élményeinkre gondol :)
Nem mondom azt, hogy nyugaton a helyzet változatlan és nagyon sok minden történik, de most a nagymamám állapotával vagyok leginkább elfoglalva.
Köszönöm a sok biztatást, igazán hálás vagyok nektek, ismeretlenül is!
Puszi
Grace

Sziasztok!
Nos:sok mindennel próbálom elterelni a gondolataim és agyondolgozni magam, ami hellyel-közzel megy is, de sajnos a szervezetem nem így gondolja.
Ez volt a 3. éjszaka, hogy 5 perc, nem sok annyit sem aludtam, pedig mindent megpróbáltunk. Tegnap már drága kersztlányom vígasztaló ölelése sem volt elég.

A nem alvást még elviselném valahogy, de a lázat kevésbé. Nem tudom mit csináljak. Kezdek nagyon kétségbe esni. Ezen más nem tud segíteni, csak én. Ma azt mondta a doki, hogy ez így nem mehet tovább és ha így folytatódik csúnya végem lesz, nagyon hamar. Minden kijön belőlem, amit ennék.

Úgyhogy ezért a hallgatás, a gondolataim ugyanott járnak és jobban fáj a lelkem mint valaha...főleg, hogy senki le se szarja, mi van velem, pedig amikor baj volt, én ott álltam. Mindig.
Próbálok majd írni, legyetek rosszak.

U-i. az emailekre, ha megengeditek majd akkor válaszolok, ha jobban leszek. Ha.

Mostanában egyfolytában Kowalsky-t hallgatok. Szeretem őket, a hangszínét, a pozitivuzmusukat, a hitüket. Jók, na. Már rég nem lennének a palettán, ha csak én szeretném őket. Sőt koncerten sem voltam soha. Nem vagyok egy első sorban tombolós típus. Bryan Adams meg LGT. ez a két emlékezetes koncertem volt. Most úgy gondolom, egy jobb szélen végighallgatott, csendben iszogatós Kowalsky is jól esne.

Most az jutott eszembe, hogy örülök, hogy nem volt színházjegyünk. Az rossz ómen lett volna. Mert vagy a szőke, vagy a barna utódom feszített volna az én Dantesem mellett. Bár, ha belegondolok, az Úristen humora lett volna. Sebaj :)

Valószínűleg azért sosem fogok elmenni egy Kowa koncertre. :) Nem tudok aludni. Ez nem változott. Talán az este, talán a zene, talán a magány teszi, de nem megy. Nem hallok egyetlen egységesen zengő horkolást sem, és nem tudom a számát, hogy felhívjam :D :D (lúzer)

Holnap végre hétfő. Annyira jó! Sosem vártam még ennyire. Túl sok időm volt. Ma is voltam a barátaimmal, nagyon jót tesznek, most is egy fiú barátommal beszélgetek és kicsit panaszkodom. De nagyon jó hallgatóságok. Szeretem őket.

Zenét váltottam..adj egy percet nekem az életedből :) Megkaptam. Ez a szám mindig Mátéé lesz, soha nem fogom elfelejteni amikor ezt gitározta és énekelte nekem. Amikor mindketten sírtunk. Életem legszebb romantikus pillanata volt. ő tényleg csak nekem írta a dalt.

Kicsit csapongok, biztos azért, mert este, azaz, ha jobban belegondolok (00:43) már javában tart az éjszaka. Fáradt vagyok. Igazából nem is tudok mit írni. Újra és újra le kéne játszanom a helyzeteinket, de csak a jó emlékek jutnak eszembe. A múltból. Nem vele kapcsolatosak. Fel kellene idéznie a mi emlékeinket. Egyetlen dolgot hagytam meg a közös fél évünkből. Az első rózsáját. Ha bemegyek az irodába, a többit is kidobom. De az a rózsa elpusztíthatatlanul itt lapul a kezemben éppúgy, ahogy márciusban; minden szeretetemmel hoztam haza és szárítottam ki. Soha nem fogom tudni kidobni. Megszagoltam. Illatos. Még mindig tartja magát. A Jóisten zsenialitása. Az a rózsa engem szolgál. Érezhetem az illatát. Már egész közel kell hajolnom, és jól beleszippantanom, de érzem. Ha már nem fogom, ki tudom törölni az életemből? Vagy ez örökre megmarad? Szeretném elfelejteni. Hogy ne fájjon annyira. Hiányzik. 

 Akartam jó éjt kívánni. De nem tudok írni neki. Ezt elvette tőlem. Sajnálom. Nem akartam bántani. Csak annyit írtam, hogy Jó éjt! Azt hiszem, új helyet keresek a blognak. Ha egyáltalán olvassa.

Nos, a tegnapi nap vége jobban sikerült, mint hittem. Köszönöm szépen az érdeklődést, csodák csodája, jól vagyok. Azaz Bea barátnőm után szabadon: én egy ijesztő bivaly vagyok, csak az utóbbi időben megborultam:D

Ma kétszer volt eddig olyan röhögőgörcsöm, hogy szerintem 10 km-rel arrébb is hallották. Megaláztak. Ez nagyon fáj. Mert nem vagyok elég jó, plusz én nem sokat segítettem az én Dantesemen, lehet, hogy jobb, ha nem én vagyok mellette, aki jobb, szebb, okosabb, szakmaibb, mint én.

Nem telt jól a délután. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy essetek el, kapjátok be, utáltam a pszichomókus kislányt és Ádámot is. Aztán egy 6 éves tanítványom feladat közben felnézett és azt mondta: Éva néni, kérlek, mondd el mi a baj, hadd segítsek. És lehet, hogy szakmailag helytelen. De mondtam, hogy Ádám (ismerik) megbántott és most egy másik lány kezét fogva korcsolyázik. És sírva fakadtam. És tudjátok mit mondott? Éva néni! Én nagyon szeretlek. HA Ádám mással korcsolyázik, akkor nem érdemel meg téged, bármi történt is. Reméljük, hogy a lány, akinek a kezét fogja is meggondolja, hogy milyen lesz, ha legközelebb valaki más majd az ő szerelmének fogja meg a kezét. És megölelt. Tudjátok mit? Igaza van. Továbbra sem fogok gyűlölködni, de annyian mondják, a más fészkébe piszkítós hasonlatot, hogy elgondolkoztam rajta. De ennyi. Nem fogok nagyobb jelentőséget tulajdonítani ennek. Még mindig védem őket. Ez már nem az én utam.

Nem tudtam tegnap felhívni, mert kitöröltem a számát és az smseit. Nem kellenek. Aztán persze evett a kefe, de ennyi defekt nekem is jár!
Aztán beszéltem Bea barátnőmmel, aki ezt a csodás hasonlatot adta:D

A következőket írta:"Mert nem csőd vagy hanem bivalyerős. Megjegyzem ez is ijesztő egy pasinak. Csak a legjobbak küzdenek meg ezzel. Ha Ádámnak nem sikerült, akkor nem ő a legjobb. De eljőn majd a best is, garantálom." És sok mindent máshogy látok. Kaptam azt anno, hogy nem tud férfi lenni. Pedig sokat változtam. De nem tudok teljesen kivetkőzni. Neki egy irányítható nő kellene? Akkor a tegnapi reggeli szeretlek mégsem olyan komoly már? Mindegy, ne menjünk bele.

És miért vannak nekem a legjobb barátaim? Mert 23 óra körül csörgött a telefonom, hogy készüljek el, megyünk. Semmi kedvem nem volt, de végül eljöttek értem és beültünk valahova. És megismerkedtem valakivel. Azaz már látásból ismertem, mert kb 1-2 hónappal idősebb nálam, de ritkán van itthon. Meg is lepődött,amikor bemutatkoztam. Dehát Évi, mi van veled? Kiderült, hogy Magyarországon dolgozik most éppen tervezőmérnökként, és elkezdtünk beszélgetni. Róla, rólam, az ő exéről, az enyémről. És azt vettem észre, hogy mindenki elment, a barátnőm odakacsintott, de csak beszélünk kapcsolatokról, magabiztosságról, szépségről, hivatásokról, munkához köthető mentalitásról. Egy végtelenül intelligens, jóképű férfit ismertem meg, aki, amikor az én Dantesemről meséltem és elcsuklott a hangom, azt mondta, hogy életében nem találkozott még olyan nővel, mint én, pedig volt hisztis része az estémnek, utamba került egy gyökér, és kijött a hisztis énem, amit ugye nem nagyon szoktam megmutatni. De látta. ÉS voltak gyönyörű lányok, okosak is-hiszen a barátnőim is jelen voltak, és le sem vette rólam a szemét. Nem voltam kisminkelve, be voltak dagadva a szemeim, és rástartolt egy-két lány, de nem vette észre őket. Arra lettem figyelmes, hogy hajnali 6 óra van, ülünk a kapunál a kocsiban, én nevetek és fázom, beindította a fűtést és kijött a biztiboy, hogy minden oké? 
Nem nagyon szokott fél éjszaka a kapu előtt állni egy Audi, de nagyon aranyos volt, hogy féltett. Szóval, sok hét és tengernyi könny után elhittem, hogy én is vagyok valaki.

Hosszasan meséltem a kapcsolatomról. A hibáimról. Kendőzetlenül, őszintén. És mégis azt mondta az este(reggel) végén, hogy belém azonnal belém lehet szeretni. Nem számít a hiszti, nem számít a súlyfelesleg. Hogy iszonyatosan vonzó, hogy önálló vagyok, hogy vág az eszem, hogy próbálok nem kapaszkodni, és hogy teret engedek, de nem tévesztem szem elől az "enyémet", mert tudom, ha elbotlanék, ő felsegít és fordítva. 

Nem felejtettem el az én drága Dantesemet, de örülök, hogy valaki úgy  lát "tökéletesnek", amilyen igazán vagyok. Mondtam, hogyha többet nem is találkozunk, köszönöm, hogy felszedett a padlóról. Úriember volt. Minden megmozdulásában. Abban, hogy kinyitotta az ajtót mindig, odáig, hogy nem használta ki a helyzetet. El tudtam hinni, hogy mindig is olyan nőre vágyott aki hagyja lélegezni, akinek fontos, hogy hová jut, aki a családjáért dolgozik.
Jól esett. Nem csak azt kaptam végre, hogy én vagyok a szar.


u.i.: természetesen keres :)
u.i.2.:Ádám leszarja a fejem :D

Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy megírjam-e ezt a postot vagy írjak e még erre a helyre, ami már az ellenfeleim :) előtt is publikussá váltak. De a tegnapi bejegyzés kapcsán kaptam 2 szívmelengető emailt és a ma reggeli csúfos bukásom után lelket öntöttek belém. 
Két ismeretlen fiatal írt, az egyik egy lány volt. Nagyon köszönöm a bizalmát. Azt írta, hogy nagy bátorság tőlem, hogy kendőzetlenül, őszintén leírom azokat az érzéseket, amikkel egy nő küzd és szinte kézzel fogható egy-egy gondolat, vagy akár egy-egy könnycsepp. Zoé, köszönöm! Azért írok így, mert így tudja meg az én(ja, bocs már nem)Dantesem, hogy mik is kavarognak bennem. Azért írok így, mert könnyebb feldolgozni. És hogy mit?

Hogy hibáztam, hogy későn kapcsoltam, hogy megaláztak, hogy bántottam, hogy bántottak. Hogy nincs esélyem a változásra. Hogy vége.

Amiért mégis azt a címet adtam ennek a bejegyzésnek, hogy minden részlet a helyére kerül az az, hogy éjszaka aludtam. Az én drágám horkolására (jajj, most ezt sem szabad leírnom, mert az újdonsült gerlepár életében majd jön a hiszti)és reggel volt időnk beszélgetni. Örökké hálás leszek neki. Miért? mert szeretett. És mert szeret. Mert ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szüksége van a találkozásra ma. Menjen. Kell, hogy legyezzék a férfiasságát, hogy nőjjön benne az önbizalom. Remélem sikerül neki. Néha csak úgy engedhetünk el szerettünket, hogy mindig fájni fog. Soha nem fog elfelejteni. Ebben biztos vagyok. És én se őt. Én nem tudok mással foglalkozni, de nyilván eljön az az idő, amikor már nem egymás testi/lelki közelségére vágyunk, hanem máséra. Nekem még nem megy. És tudom, hogy bármilyen romantikusan siklanak ma a Városliget jegén, ő is engem keres majd. De lehet, hogy rosszul gondolom. 

Akkor fogom publikálni ezt a bejegyzést, amikor ők már kéz a kézben botladoznak, mert nem akarom semmissé tenni az én Dantesem randiját és nem akarom, hogy újra hiszti tárgya legyen a találkozás. Mert nem vagyok kicsinyes. Ugyan miért ne találkozhatnátok? Most neked írok! Nála értékesebb embert nem fogsz találni! Menj és ragadd meg a lehetőséget. Szeresd és támogasd majd idővel. Köszönöm neked, hogy akkor is mellette voltál, amikor én nem és tartottad benne a lelket. Elhiszem, hogy tetszik, elbűvölő tud lenni. Kívánom nektek, hogy éljetek át legalább annyi, vagy még több boldog pillanatot, mint amit mi ketten éltünk át és ne érjen titeket feleannyi buktató sem, ami minket megedzett. Mert én szeretem Ádámot. Nagyon.

A kép a helyére került. A múlthoz. A másik levél kicsit nyersebb volt, amit kaptam a tegnapi posztommal kapcsolatban. És nem értettem vele egyet. Ez az új lány, Nr.2 megpróbálja megragadni az alkalmat, hogy boldog legyen. Én is megtenném. na jó, ez hazugság. Nem kezdenék bele egy olyan ismerkedésbe, ahol küzdenem kell egy másik lánnyal a fiúért. Mert sosem kavarnék bele. De nem ítélkezhetünk. Hiába írta az Feri(?). hogy azért hagyjam, mert a pasim se és a lány se ér sokat. Én tudom, hogy mit harcolt értem. Én tudom, hogy mennyit várt. Én tudom, hogy hányszor ejtett könnycseppet miattam. És én örökké hálás leszek. örökké szeretni fogom. És tudom, hogy visszatalálunk egymáshoz és én leszek a gyermekei édesanyja. Nórié és Ábel Zoltáné. Mert,ahogy mondta, lesz még H kezdőbetű az én nevem előtt. Ha pedig nem, akkor túlmisztifikáltam ezt az egészet, és el kell engednem. És ez jó lesz így. Nem alacsonyodok le és nem fogom elítélni ezt a lányt, aki valószínűleg egy melegszívű teremtés és a Jóisten adjon neki erőt, hogy véghezvigye a terveit és gyereken segíthessen. Mert akiben ilyen tervek munkálkodnak, azt megsegíti az Úr. Így legyen. Szívből kívánom.

Szeretettel:
Grace

Tanulságos este volt. Azt hiszem, hogy életemben nem sírtam ennyit, amikor kiszálltam az autóból, hazafelé összeestem. ott feküdtem a földön és sírtam. De a modern hófehérkék tündérmeséi úgy zárulnak, hogy összeszedik magukat annyira, hogy feltápászkodjanak a jeges útról és megtegyék a lépéseket a biztonságos otthon felé. Akkor is, ha a lelkük darabjai egy bordó renaultban száguldanak Pest felé, akkor is, ha minden könnycseppel a gyengeségeiket mutatják meg, akkor is, ha tudják, már másnak írja a jóéjt üzeneteit akkor is, ha tudja, hogy epedek arra, hogy a hangjára aludjak el. Akkor is, ha minden csókjakor kést döftek belém.

találkoztunk este. Megnéztem a blogom statisztikáját és az elmúlt napokban több, mint 100 olvasó merít belőlem, vagy nevet ki, Isten tudja. Találkoztunk és olyan természetes volt, hogy fogom a kezét. Természetes, mert az első mély szembenézésünknél egymást szorítva csókolóztunk, a másik lelkéhez sóhajtva azt a gyönyörű szót, hogy szerelmes vagyok beléd. Ez nem múlt el. De hétvégén mással találkozik. Remélem eszébe jutok. Akkor is, mikor azt a lányt csókolná meg, aki olvassa ezt a blogot. Mert minden tiszteletem az övé. De nem fér be közénk. Nincs értelme.

Épp egy sms írást hagytam félbe az én Dantesemnek. 
Azt akartam tőle megkérdezni, hogy Hányszor? 

Az első, hogy hányszor tudja ugyanaz az ember összetörni a szívemet? Aki követi a blogot, az tudja, hogy márciusban ismerkedtünk meg és én nagyon intenzíven adtam át magam az érzelmeimnek. Nagyon tetszett, nagyon beleszerettem és nem tartottam be a határokat, mondván szerelemben mindent szabad. Ő erre a következőképpen emlékszik vissza:
"Márciusban megismertem egy lányt, aki azonnal elvarázsolt engem az elbűvölő szemeivel és személyiségével. A neurotikusságával, a kis bakijaival, az első randin elcsattant az első csók is. De még előtte végigbeszéltünk két éjszakát telefonon. Tudjátok az milyen? Hogy megismersz valakit és mintha már ezer éve ismernéd? És beszélgettek, beszélgettek órákig? Nagyon intenzív két hetet töltöttünk el. Megtetszett nekem nagyon. Az első randin még viccesen meg is kérdeztem, hogy: Járunk? Jót nevettünk mindketten ezen. De időközben furcsa és ijesztő dolgok is elindultak, akkor legalábbis. Egyértelműen tudatta velem, hogyha hamar nem szeretek bele, akkor nincs értelme ennek. Aztán egy esti beszélgetés alkalmával elaludt a kis drágám és félálomba bevallotta, hogy szeret. Én nem voltam még erre kész. Idővel biztos, de akkor megijedtem. És elkezdődtek a jelek a ragaszkodásról.

Ha követtetek engem amióta él ez a blog, akkor tudjátok, hogy volt egy kapcsolatom, ami nagyon megviselt. Fél évig szenvedtem utána és a következőbe csak belemenekültem. Az egészségem is ráment. Utána megfogadtam, hogy többször ilyen nem fordulhat elő. És megtanultam együtt élni a magánnyal és hogy ne engedjek ilyen közel magamhoz senkit, mert újra megbánthatnak és sérülhetek. Így őt is eltaszítottam magamtól. Persze volt egy bakija, amin kiakadtam, de azt megtudtam volna bocsájtani, ha egy szinten vagyunk a kapcsolatban."
A baki, ha teljesen őszinte akarok lenni, az volt, hogy belenéztem a facebookjába. Akkor az hatalmas hiba volt. Utóbb viszont ő belenézett, mire én nem hisztiztem. Mindegy.

Ez volt az első. összetört a szívem, a barátaimnak hála tudtam annyira túllépni a dolgot, hogy ne okozzak még több problémát magamnak, persze volt néhány nap, amikor bombáztam őt telefonokkal, smsekkel. Végigsirtam a Lágymányosi hidat, a Margit szigetet és átkoztam mindenkit, akinek sikerült.

Aztán az Úristen valahogy újra az útjába sodort. A végkifelet pedig az, hogy itthon nyüszítek és a szívem, amit újra a kezébe adtam, összetört. 3 hónapig várattam, hogy lesz e belőlünk valami mert magammal kellett volna kibékülni. Tudjátok, az én, Jane Austenes szerelmemben a három hónap, ha az ember tényleg a másik felét kapja meg és beszélnek minden nap és néha találkoznak, szeretkeznek, kifejezik egymásnak az érzelmeiket, kibírható. Ő nem bírta.
A képeink eltűntek, a szobájából is gondolom. Kitörölt az életéből. 2 másik lánnyal levelezik, tegnap közölte velem, hogy hétvégén, ha nem lesz beteg, randevúzni fog. Ennyi lenne? Ez volt az irántam érzett szerelem?
Az volt egyátalán?
Oda tudom még adni valaha a szívem? Vagy ennyi volt? Félek.

Kardiológiai fejezet következik. Csak azért írok, mert ha nem tenném, begolyóznék. Most egy barátommal beszélgetek, mára vége a munkának. Nem is tudok nagyon mit kezdeni magammal. Még csak este 6 óra van. Hol van még a másnap?
Szarul vagyok. Nem tudom, hogy mennyire kell, vagy nem kell irodalmian fogalmaznom, de fáj. Folyamatosan megy ugyanaz a zene, ami az utolsó közös autózás alkalmával ment és amivel a végén szerintem már az őrületbe kergettem. Gondolkoztam rajta, hogy mi marad nekem? Nos, ezek az emlékek. Amikor nem gondolkoztam, nem analizáltam se őt se magam, amikor nem kerestem a hibákat, csak átadtam magam annak az érzésnek, hogy bár hosszú a haja (is) és el kéne mennie fodrászhoz, de Istenem, milyen jó beletúrni a hajába és érezni minden hajszálat és tudni, hogy hozzám tartozik. Mindenki azt mondja, hogy romantikus alkat vagyok, és én rendszerint, kategorikusan elküldöm őket a francba, de az ilyen mondataimnál jövök rá, hogy mennyire igazuk van. Amikor ülök egy anyósülésen, némán kiáltom felé, hogy mennyire szeretem, és legszívesebben mondanám neki, hogy húzódjon félre, mert oda akarok bújni és érezni az illatát...és ilyenkor még az a végtelenül szentimentalista érzés is hatalmába kerít, hogy örökké....

Ezek maradtak. A forró ölelés, amikor a szemembe néz, amikor a szívverését hallgatva azt hallom, hogy leszek én még H. kezdőbetűs Éva. Hát..Ha most jó öngyógyító lennék azt mondanám, hogy csak a rosszra kell gondoljak. Hogy tegnap találkoztunk, kihasználta, amit én engedtem és ment tovább. Végigbulizta az éjszakát mig én itthon forgolódtam és nem, nem gondolt rám. Mert minden pasi önző.
De az a fura, hogy én nem tudok a rosszra emlékezni. Délután nagyon rosszul lettem. Nem részletezem, de az jutott eszembe közben, hogy bárcsak hallhatnám a hangját, bárcsak megkérdezhetném tőle, hogy kifesthetem e a szempilláját.

A barátaimnak mutatom a keményet, de magamnak már nem megy. Nyüszítek, várom a nappalt és félek az éjszakáktól. Mióta kikapcsolja magát, vagy letilt, vagy ki tudja, még jobban. Az ember 10 napig bírja alvás nélkül.
az első nap megvolt. Kíváncsian várom a többit.

Mindig, amikor visszaolvasom a blogot, jövök rá, hogy igenis, majdnem napi szinten kellett volna benneteket zaklatnom az írásaimmal és akkor talán nem egy Öreg halász és a tenger hosszúságú posztot kellene írnom, ilyenkor, amikor, tudjátok, terápiás jelleg.
Azt hiszem, vállalkozást kellene indítanom. amíg prímán segítek barátoknak, lököm a hülye tanácsaimat életről, párkapcsolatról, bizalomról, addig nyilván a saját életemben ezeket nem tudom követni. 
Másoknak megy, ebből kéne megélni. Aztán, hogy én boldogtalan vagyok, nos, az az én gondom, azt az ügyfelek nem látják.
Kicsit bele vagyok merülve az önsajnálatba és telesírom újra a párnám, de legalább a boldogságtól felszedett plusz kilók most lemennek rólam. A nők általában ilyenek, az meg, hogy ezt nem osztom meg senkivel, csak veletek, akik ezt olvassák, az azért van, mert idegenek vagytok. Bár nagyon durva de a blogom látogatottsága 30-50 fő között volt úgy, hogy a barátaim nem tudják, hogy írok. Ez hízelgő. Igyekszem a közeljövőben többet jelentkezni. Reméljük most be is tartom.
Szóval cím: hogyan veszítsünk el....ahogy a nagymamám mondta a telefonban valamelyik nap: kislányom, olyan férfi még nem született meg, aki neked elég jó lenne. Nos, van benne igazság és a férfiak nem annyira viselik jól a kritikát főleg hosszú távon. De ahhoz, hogy értsétek, hogy egy ilyen, lelki alapú szerelem, hogy ment tönkre, ahhoz le kell írnom azokat a hibákat, amiket az én hercegem Moiseur Dantes és én is elkövettem. 
Nem vagyok egyszerű eset. Ezzel már akkor tisztába jönnek az emberek, amikor végigasszisztálnak egy, Évis rossz napot. Iszonyatosan teljesítmény és munkakényszeres vagyok, aki minden szabadidejében dolgozik, aki miden lehetőséget megragad, hogy a családja jusson egyről a kettőre. És így is nagyon nehéz. Harcolni kell minden egyes nap, kivívni a tiszteletet, hogy komolyan vegyen, aztán ha szabadidőm van sem pihenek, hanem feszített idegrendszerrel és rengeteg szeretettel tanítok. Van, amikor úgy érzem, hogy ennyi. Az ágyammal való kapcsolat még belefér az életembe, de vannak olyan napok, amikor ki se kelnék belőle, mert nincs motivációm. Kevés időm van. A barátaimmal szeretek lenni, de azt veszem észre magamon, hogy egyre kevesebbet nevetek. Csak a kistestvéreimmel tudom teljesen elengedni magam és talán Rüszükével. Mással nem nagyon nevetek. Vagy kevesebbet, mint szoktam. Ha esetleg van pszichológus olvasóm és anamnézis nélkül rámhúzza a depresszió szót, megköszönöm, ha ír privátot :) Többet kellene mennem Istentiszteletre, mostanában sokat hallgatok Pál Ferit. Segít. Mindenkinek. Akinek minden szinten rendben van az élete, annak is. Megismertem az én Dantesemet. Iszonyatosan édes volt és sebezhető. És felnőtt mellettem. Egy önbizalommal teli, jóképű, egzisztenciálisan is helyén lévő fiatal férfi lett belőle. Minden nap imádkoztam. Minden nap azért, hogy adjon elég erőt neki az Úristen, hogy felálljon a padlóról. Megtörtént. Életem egyik legnagyobb ajándéka volt. Mert szeretem. Nem mondtam, Iszonyatosan sokat szenvedett mellettem, amiért nem engedtem magamhoz elég közel. Nekem ezzel sokkal nagyobb problémám volt. Máté óta nem megy. Minden lehetséges eszközzel eltávolítottam. Csúnya beszéddel(mondjuk egy férfihoz képest, nagyon mimóza a lelke), nem találkoztunk, mert mindig fáradt voltam. Nem vittem a barátaim közé túl sűrűn, mert féltékeny voltam. Velük akartam lenni és nem akartam azt a szituációt elképzelni, hogy mondjuk sok év után mi szakítunk és a barátaim egy része majd nem mellettem áll ki. Ezt még neki sem mondtam. Meg akartam tartani a privát szférát. Aztán hétvégén este tudtunk találkozni mert a tanulóim szóltak, hogy őket zavarja ha más is ott van, viszont anyuéknak is megvan a saját bioritmusuk, hogy ne kerülgessék őt. Aztán már a végén azt is felhoztam, neki, hogy azért jön este, hogy szex meg alvás. Tudom, hogy nem. És a szex mindig isteni volt vele. Ahogy írom és hallom magam, igazából csodálkozom, hogy ennyi ideig volt kitartó. És mostmár mással beszélget. Több mással, ráadásul szép lányokkal. Azaz csak az egyiket találtam meg. Méltó lesz hozzá, ha úgy alakul. És biztosan egyszerűbb, mint én. Minden férfi a könyebb utat választja. Azt hittem a név kötelez és az én hősöm nem. De 3 hónap. Ennyi küzdelmet bírt. Mi ez egy háborúhoz képest. Elfáradt. Én is. Én most lázas vagyok, ő beszélget. Éjszaka még nem megy az elválás. Nem tudok nélküle aludni. Felhívom. Kedves. Én pedig végtelenül hálás. Ha a közelemben van, nem érzek fájdalmat. De újra hozzá kell szoknom, hogy a levegővétel is fáj. Mert szeretem.
És innentől az ő hibái eltörpülnek. A vezetés, a mindentjobban tudás, a közösségi élet(amit már nem látok, mert letiltotta, hogy lássam, ami nem csoda, mert folyton baszogattam vele), a sokszor kicsinyes sértődés, a fojtás, a mindenbuliban iszom alkoholt, akkor is, ha ettől kiráz a hideg, a meztelen nők posztolása, mikor azt modja engem szeret.Elfáradtam. :(